Szeretem a házakat. Nézegetni, fotózni őket. És szeretem a ház fogalmát, vagy még inkább, képét, amely számomra már-már pszichológiai, filozófiai szimbólummá vált. Az emberek lelkét is egy háznak képzelem el. Gondoljunk bele. Ha például téged megkérdeznélek: milyen ház lennél? – biztosan tudnád rá a választ. Csak csukd be a szemed és képzeld el magad házként... vagy lakásként. Mediterrán hacienda? Vidéki verandás faházikó? New yorki bérház? Macsós, minimalista legénylakás? Persze a kérdés egyszerűbben is feltehető: milyen ház illik a legjobban hozzád? Tudom, ez akár egy vidd-magaddal-a-wc-re-teszt címe is lehetne egy női magazinban... Én mégis azt hiszem, a ház fogalma ettől többet is kifejezhet.

Hiszen vegyünk egy erős betonalapokra épített, acélvázas házat... Még a földrengést is túléli. Aztán vannak házak, amelyek csak úgy tűnnek, mintha stabilak lennének. Köztük olyanok, amelyeknek csak a homlokzatuk díszes, miközben odabent a tulajdonos több réteg festékkel igyekszik elfedni, hogy amúgy a vakolat hullik, a fal penészedik és mérgez...

Vannak olyanok is, amelyekkel első, de még második ránézésre is minden rendben van. De aztán csak kiderül, hogy kispórolták belőle a minőségi alapanyagot, ezért egyre javítgatni kell, valakinek folyton szaladni kell a gyámfával, hogy kívülről megtámassza az oldalát, különben a ház magába roskad... Sőt van, hogy egy másik, ép háznak kell egyfolytában támogatnia.

 Aztán ott vannak azok a házak, amelyekkel ránézésre még ennyi baj sincs, úgy tűnik, minden rendben van velük csak valahogy nagyon kellemetlen a hangulatuk, nem jó bennük lenni, esetleg bűz is terjeng... Ezeknek van tele a pincéje rég elfeledett, hosszú évek alatt összehordott és rothadó szeméttel. Nagy bátorság kell egy ilyen pincébe lemenni. És ha már lemegy az ember és mindent kitakarít... Könnyen rájöhet, hogy az egész alapozás hiányzik. Hogy az egyszerűen kimaradt, elfelejtették, és ő nagy naivan, alapok nélkül húzta fel földszintet, majd a többi emeletet, és egészen addig gyanútlanul élt az ő kis házikójában – legyen az barokk palota vagy alpesi síház. Csak azt érezte, hogy a háza ingatag... Tudta jól, hogy dülöngél, hogy valami nem oké, de hát ki gondolta volna, hogy éppen ez a baj. Olyan elképzelhetetlen... Hogy éppen az alapozás maradt ki, ami a legfontosabb?

 De mi köze mindennek a nárcizmushoz?

 Egy pszichológus ismerősöm sok évvel ezelőtt a következőt mondta nekem: Eszterkém, te egy olyan ház vagy, ami első emelettől rendben van, nagyon is rendben, de az alapokkal baj van. És akkor még messze nem sejtettem - egyébként ő sem – hogy mennyire igaza van. Mert akit egy nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő anya nevelt fel, annak a házában az alapozás hiányzik. Ez alap pedig az anyai szeretet. Lehet giccsesen hangzik... De számomra ez a legkifejezőbb kép erre a helyzetre: egy alapozás nélküli ház. De hogy ez kiderüljön, ahhoz le kell menni a pincébe... És egy sötét pince az bizony ijesztő. Van, aki önszántából indul el a pincéje felé, mert mondjuk nem érti, hogy miért fulladnak kudarcba a kapcsolatai miért menekül előbb utóbb minden férfi vagy nő fejvesztve az ő egyébként komfortosnak hitt házából. Aztán egyszer csak megérzi a szagokat, a pinceajtó mögött régóta erjedő szemét bűzét. Kinyitni az ajtót akkor hatalmas bátorságot igényel... Nem hiába mondta Hitchcock, hogy „nincs ijesztőbb egy csukott ajtónál”. Sokan fordulnak vissza ezen a ponton. Náluk ilyen szempontból szerencsésebbek azok, akiket az ÉLET belök a pincébe és ha már egyszer ott vannak, kénytelenek szétnézni. És szembenézni az igazsággal, a szeméttel: hogy az édesanyjuk nem szereti és sosem szerette őket. Legalábbis közel sem úgy, ahogyan arra egy gyereknek az egészséges fejlődéshez szüksége lenne. (Ami engem illet: a válásom után kezdtem pszichoterápiába, ott csapott meg először ez a bizonyos szag: a családom „háza táján” – milyen érdekes ez a kifejezés iebből a szempontból – valami BŰZLIK. Aztán sokáig toporogtam alkudozva a pinceajtóm előtt, de végül az élet volt olyan bölcs, hogy belökött rajta.)

 De mit lehet ilyenkor tenni? Ha valaki lemegy a pincébe és azt látja, nincs alapozás? Először is nem kell pánikba esni. Hiszen van megoldás, nem igaz? Fogsz egy betonkeverőt és - még ha nehezen is, még ha kemény munkával is - valahogy csak lehordod, lepumpálod oda lentre a betont, a cementet. Aztán kivakolod, fested a pincét, vágatsz bele egy ablakot, hogy szelőzzön... Megoldható.

A mi betonunk az önszeretet. Ami nem egyszerű. Ahogyan maga az önszeretet sem az. Jóllehet szinte minden ember szenved valamiféle önbizalomhiányban, hajlamos egyes területeken leértékelni magát. Van, aki képtelen előre lépni a munkahelyi ranglétrán, mert kevésnek érzi magát a következő szinthez. Van, aki a külsejével kapcsolatos értékítélete miatt képtelen kezdeményezni vagy megnyílni a másik nem képviselői felé. Millió és millió megnyilvánulási formája van az önértékelési zavaroknak, mind ismerjük őket. Ezek valóban megkeseríthetik az életünket és ezekkel is törődni kell. De le kell szögezni, hogy ez a beton-jellegű, önszeretet – amire a nárcisztikus abúzus áldozatainak szüksége van - nem egyenértékű ezeknek az önértékelési problémáknak a kezelésével. Az önszeretet ugyanis a legmagasabban termő és legnehezebben elérhető gyümölcs egy nárcisztikus nevelte ember számára... Mert az ő agyukban, az elméjükben és – ami a legrosszabb – a tudatalattijukban minden, de minden az önszeretet ellen működik... Sőt... önutálatra vannak programozva.