Hogy milyen is egy nárcisztikus szülő gyerekekeként felnőni... Ez legelsősorban attól függ, mikor kérdezik az embert. Egy ilyen személy élete ugyanis két szakaszra bontható. És ez a két szakasz olyan éles, olyan markáns felezővonallal, olyan vízválasztóval, határolódik el egymástól, hogy több, témában érintett ismerősöm nevet is adott annak a pillanatnak, amikor rájött: az anyja nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Ismerek olyat, aki úgy emlegeti „időszámításom előtt és után”... Másnak ez a „felszabadításom pillanata”. Én úgy nevezem azt a napot: a revelációm napja. 2018. október 31-e volt. Pontosabban az október 31-éről, november 1-ére virradó éjszaka. Ha két éve október 30-án kérdeztek volna a gyerekkoromról, hogy milyen is volt, azt feleltem volna:

Teljesen normális. Vagy legalábbis egészen normális. A nárcisztikus áldozatok ugyanis gyakran nem látják, hogy a családjukban bármi rendkívüli probléma akadna. Nem látják, hogy az anya ridegen, kiszámíthatatlanul, félelmetesen stb. viselkedik, hogy a család többi tagjával milyen beteges viszonyrendszereket épített ki... Azt gondolják, körülöttük, a családjukkal, minden teljesen normális. Ennek két oka van. Egyfelől; a gyermeki agy rendkívüli működésű. Ezzel persze nem mondtam újat. De egy gyermek agya képtelen felfogni, a tényt, hogy az anyja nem szereti. Ő a világ, a gondozó, az életben tartó. Az isten. Hiszen egy csecsemő élete első hónapjaiban még azt sem tudja, hol ér véget ő és hol kezdődik az anyja teste. Az anya arca a tükör, amiben először meglátjuk magunkat. Ha ez szeretet tükröz, akkor szerethető vagyok; menti el az újszülött agy. Ha pedig megvetést, iszonyatot, haragot, konstans csalódottságot vagy irritáltságot... Nos akkor elmentjük az információt a merevlemezünkbe, azaz a tudatalattinkba: rossz vagyok. Bűnös vagyok, értéktelen vagyok, nem érdemlem meg azt sem, hogy itt legyek. De hát ezt a borzalmat nem lehet megélni napi szinten, így az igazságot lehasítjuk és eltemetjük. (Persze ezzel nem szabadultunk, meg tőle, hanem szépen akár egy kártékony gyomnövény magjából felneveljük belőle a saját „büntető-szülő” nevezetű énrészünket, aki életünk hátralévő részére elvégzi a szülők helyett a piszkos munkát, de ez már egy másik bejegyzéshez és az egyéni felelősség kérdéséhez tartozik.)

De egy iszonyatokkal teli kút ez, hát ahelyett, hogy belenéznénk az agyunk megteremti a hazugságot, amit a család többi tagja általában bőszen táplál: anyád érzékeny, labilis, nem tehet róla, ő így mutatja ki a szeretetét és így tovább, így építi fel a gyermeki agy, ezekből a kártékony rigmusokból az ál-valóságot. Egy szülő-gyerek viszonylatban pedig az ember agya gyakran egy „gyerek agya” marad, akkor is, ha 20, 45 vagy 60 éves...

Ha megtörténik egy egészséges felnőtté válás, a gyerek részéről leválással, a szülő részéről elengedéssel, akkor  persze a gyerek-agyból felnőtt agy lesz, szüleinket nem istennek látjuk többé, hanem embereknek a maguk hibáival, s szerencsés esetben ezekkel megbékülünk. Nárcisztikus szülők gyerekeinél, mondanom sem kell, hogy ez aligha következhet be. Eleve bármiféle leválás, önállósodás személyük ellen szóló bűncselekmény a szemükben, s ezt már a korai években igyekeznek tűzzel vassal irtani. Így aztán nem egy férfi és nő találhatja magát meglett felnőttként abban a helyzetben, hogy még mindig az anyja-apja szava számára a szent igazság: ha ez szó - vagy épp tett, gesztus – azt fejezi ki, mi rosszak vagyunk, hát úgy van. És visszük tovább magunkkal a gyermeki agyat, amely inkább tartja magát bűnösnek, és táplálja a lehsított gyűlölet-magot, mintsemhogy beismerje: az még mindig életet adó köldökzsinór túloldalán őt nem szeretik, sőt megvetik.

A másik ok, amiért egy nárcisztikus családot a benne élő gyermek normálisnak lát, az az összehasonlítás hiánya. Hisz hiába a rokoni ismerősi kör, később barátok, osztálytársak családjai, ezekben nem időzünk olyan hosszú ideig, hogy szembe tűnjön a különbeség. Nahát egy családban így is lehet beszélni a másikkal? Egy eltört pohárért nem jár szóbeli alázás? Ti hangoskodhattok, anélkül, hogy „önző férgeknek” neveznének? Persze megesik, hogy egy efféle ráébredés vezet a „revelációhoz”.

De legtöbbször valami más az. Egy cikk, egy barát megjegyzése, vagy csak egy kitudjahonnan érkező sugallat, hogy keressünk már rá a neten erre a „nárcisztikus anya” dologra...