Egy egészéges élet alapja az a szeretet, amit az ember kisgyerekként az anyjától kap. Ez önmagában talán nem tűnik meglepőnek, de szeretnék ennek a kérdésnek egy külön bejegyzést szentelni. Mert rettenetesnek tartom, hogy kismamákat feszt azzal rémísztgetnek – az ún. szakemberek vagy más kismamamák – hogy a gyerek így meg úgy nem fog kötődni, ilyen meg olyan sérült lesz, ha nem igény szerint szoptatják vagy egyévesen már bölcsibe jár... Mert ahhoz, hogy egy gyerekből egészséges felnőtt legyen, egy alap kell, egy alap anyai szeretetből. És ennek semmi köze az anyatejhez vagy az anyakarrierhez... Anyukák én kérlek titeket: elő a cumisüveget és húzás vissza dolgozni, ha arra vágytok. Csak szeressétek azt a gyereket.
Néhány napja egy barátnőmnek véresszájjal mentek neki egy kismamafórumon, amikor arról érdeklődött, ki, mikor, hogyan hagyta ott először a hétvégére a gyereket a nagyszülőknél... Röpködtek, az „aki ilyen önző, az minek szült gyereket!” fajta beszólások, de a kedvencem a következő leereszkedő önpéldálózás volt: „Már hat éves az én kis csillagszeműm, és még soha, de soha nem hagytam ott egyetlen hétvégére sem, inkább megoldottam a nyaralást máshogy, de nem bírtam volna megválni tőle. Nem is értem a kérdést.” Miután a barátnőmet leszedtem a plafonról, aztán feltöröltem a padlóról, elhatároztam, hogy megírom ezt a posztot. Mert hiába írnak erről a témáról egyre gyakrabban, még mindig rengeteg anya érzi azt, hogy ha egy kis figyelmet is fordít önmagára vagy a gyerekén kívül bármi másra, akkor ő önző, a gyereke pedig... Sérült lesz, cumi- vagy kötődészavaros lesz vagy ezért kell majd terápiára küldeni kamaszkorában. Ezért elmondom, hogy látom ezt egy nárcisztikus anya gyerekeként: hát a nagy fenét.
Elmesélnék valamit kedves édesanyák: lassan három éve járok terápiára és más kezelésekre (családállítástól, kineziológusig), egy lakás kezdőrészletét otthagytam már arra, hogy rendbe tegyem a lelkemet. Pedig az anyám otthon volt velem. A születésemtől kezdve. Egyész nap. Tizenkét éves koromig a szüleim nem utaztak nélkülem. Szoptatni ugyan nem szoptattak, de higgyék el, nem ezért írom ma ezt a blogot. És tudják mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha az anyám egy „önző” karrirerista lett volna, aki napi tizenkét órát dolgozik, vagy az év harmadát külföldön tölti üzleti utakon, de amúgy tudom, hogy szeret? (Egyébként direkt nem azt írtam, hogy az életem jobb lenne, az én életem ilyen és így szeretem ahogy van, nem kérnék másikat, de ettől még sok – másnak kézenfekvő - dolog egyszerűbb lett volna az életem során. De erről majd később.)
A mondanivalóm lényege: a gyereknek egyetlen dologra van szüksége, a szeretetre, vagy még pontosabban arra a megingathatatlan bizonyosságra, hogy az anyja szereti őt. Minden más... Kit érdekel? Mert ez az alap, innen lehet építkezni, ha ez megvan, épülhet a ház, épülhet az egészséges ember... És ezen nem változtatnak az anya esetleges „hibái” sem. Közhely, de senki sem tökéletes, az anya is lehet amúgy természetéből adódóan türelmetlen, lehet perfekcionista, lehet házsártos, tisztaságmániás vagy épp röhejesen szétszórt vagy rendetlen. De tovább megyek. Még az is előfordulhat, hogy néha-néha elszakad nála a cérna és urambocsá elcsattan egy-egy pofon. A gyereket nem szabad megütni, én sem ezt mondom...
De itt eszembe jut - mintegy zárójeles gondolatként a pofonokról -, amit egyszer Popper Péternél olvastam. Vegyünk egy szülőt. Aki fáradt, nyűgös, ingerült... Azért, mert sokáig dolgozott, fáj a feje, vagy egyszerűen csak felbosszantotta a szomszédasszony. És ott a gyerek. Ordít, visít, szánt szándékkal összetör valamit, vagy csak ezredszerre is sáros cipővel szalad át a szobán. És akkor a szülő elveszti a kontrollt és lekever egy pofont ennek a gyereknek. Mert a felgyülemlett negatív energiája, olyan, mint bármilyen más energia, a kisebb ellenállás felé megy. Ez szörnyű és rossz igen, mert a felnőtt azért felnőtt, hogy kontrollálja az indulatait vagy legalább dolgozzon azon, hogy ez sikerüljön. De ezt egy egészséges lelkű felnőtt tudja is, így rögvest a pofon után megbánja a tettét, rosszul érzi magát és ezt a megbánást a gyereke is érzi, pláne, ha a szülő ezt ki is fejezi, esteleg bocsánatot kér(!). Az élet egy ilyen pofon után tud tovább menni. Ami szörnyű az a „na majd otthon megkapod a magadét.” Mondjuk, ha a gyerek elveszi egy másik gyerek labdáját a játszótéren... Vagy összesározza a ruháját. „Csak várd meg, hogy hazaérjünk, és megkapod a magadét.” És a gyerek végig rettegi az utat hazáig és otthon – nem dühből vagy indulatból, hanem hidegvérrel – elverik. Még akkor is, ha csak a fenekére kap párat... Nézni perceken vagy fél órán át a síró, rettegő gyereket, aki ötször is arra kéri szülőt, hogy ne, ne verje meg, jó lesz, csak ne... Ezt a gyereket megütni.... Na ez az, ami sebez. Zárójel a pofonokról bezárva. (Nekem a nagyanyám régi szőnyegporlóját kellett saját kezűleg kivenni a szekrényből és odavinnem anyámhoz, ha... ha hangosan játszottam a szobámban. Általában ez volt a főbűnöm, na itt van bezárva.)
A lényeg, hogy még pofonokkal sem lehet olyan sérülést okozni, mint azzal, ha egy anya nem szereti a gyerekét. Ha egy egészséges, szerető anya-gyerek kapcsolatban el is csattan egy pofon, ha van is ijedség, sírás, kiabálás, a gyerek nem érzi veszélyben az anyja iránta való szeretetét. Tudja, hogy az anyja most haragszik, de közben is érzi, hogy szereti. Egy nárcisztikus anya esetében... Ha az elkezd kiabálni vagy ő ad egy pofont (az most más kérdés, hogy a nárcisztikus anya sokkal inkább üt vagy ver, semmint pofont ad)... Akkor a gyerek azt érzi, hogy itt a világ vége. Nálam legalábbis ez a világvége érzés nagyon meghatározó volt.
De zuhanáshoz is hasonlítható. Mintha folyamatosan egy szakadék szélén táncoltunk volna... Én, apám és a két öcsém... Aztán amikor beütött a krach, azaz kitört a balhé – értsd anyámat elkapta a dühroham – akkor elkezdtem zuhanni ebbe a szakadékba. Nem gondoltam, hogy lesz békülés, hogy egyszer minden helyre jön, hogy anyám másnap vagy valaha is újra mosolyogni fog és szent lesz a béke. Nem, itt a vége, ő haragszik, gyűlöl, sosem bocsát meg... Azt hittem, a szeretete örökre megszűnt (hisz azt, hogy nem is létezik, még nem tudhattam). De ez az érzés egy teszem azt 7 éves gyerek számára egyet jelent: hogy nincs holnap, nincs folytatás. Az anyukám nem szeret, itt a világvége, zuhanok a szakadék mélyére és mindjárt becsapódok... Egy veszekedés, egy pofon... A számunkra nem ugyanazt jelentette, mint egy átlagos családban. Sőt, ami a legrosszabb: nem csak a kiabálás, de egy szemrehányás vagy egy becsapódó ajtó is kiválthatta ezt a világvége érzést.
De ha szeretet van, nincs zuhanás, nincs világvége. Törekedjtek arra, hogy minél jobb anyák legyetek persze. De fő, hogy a gyereketek érezze, hogy szeretitek, ha ez megvan már elég jó anyák vagytok. Mert ez az igazi baj: ha nincs meg ez a kikezdhetetlen bizonyosság, hogy az anyukád szeret... Ha a ház alatt nincs alapozás (csak pince, de az tele ocsmány szeméttel)... Akkor dög nehéz olyan házat építeni, ami nem inog. De lehetséges. És azért vagyok itt, hogy megmutassam, hogyan.
(Ps.: tanuljunk meg végre bocsánatot kérni egy gyerektől. Fogalmam sincs, hogy bocsánatkérés hiánya miért tartozik a következetes szülő fogalmához... Ha van sérülés, egy bocsánatkérés csodatapasz lehet. De erről is lesz szó még.)
