Lélekház

Egy nárcisztikus áldozat menedéke

Egy nárcisztikus áldozat levele minden anyukához

2020. július 14. 19:08 - EgyszerEszter

Azaz miért nem katasztrófa a bölcsi, a tápszer, de még egy pofon sem...

Egy egészéges élet alapja az a szeretet, amit az ember kisgyerekként az anyjától kap. Ez önmagában talán nem tűnik meglepőnek, de szeretnék ennek a kérdésnek egy külön bejegyzést szentelni. Mert rettenetesnek tartom, hogy kismamákat feszt azzal rémísztgetnek – az ún. szakemberek vagy más kismamamák – hogy a gyerek így meg úgy nem fog kötődni, ilyen meg olyan sérült lesz, ha nem igény szerint szoptatják vagy egyévesen már bölcsibe jár... Mert ahhoz, hogy egy gyerekből egészséges felnőtt legyen, egy alap kell, egy alap anyai szeretetből. És ennek semmi köze az anyatejhez vagy az anyakarrierhez... Anyukák én kérlek titeket: elő a cumisüveget és húzás vissza dolgozni, ha arra vágytok. Csak szeressétek azt a gyereket.

 5f7ac21aa29f657da817f6d9a9629e64.jpg

Néhány napja egy barátnőmnek véresszájjal mentek neki egy kismamafórumon, amikor arról érdeklődött, ki, mikor, hogyan hagyta ott először a hétvégére a gyereket a nagyszülőknél... Röpködtek, az „aki ilyen önző, az minek szült gyereket!” fajta beszólások, de a kedvencem a következő leereszkedő önpéldálózás volt: „Már hat éves az én kis csillagszeműm, és még soha, de soha nem hagytam ott egyetlen hétvégére sem, inkább megoldottam a nyaralást máshogy, de nem bírtam volna megválni tőle. Nem is értem a kérdést.”  Miután a barátnőmet leszedtem a plafonról, aztán feltöröltem a padlóról, elhatároztam, hogy megírom ezt a posztot. Mert hiába írnak erről a témáról egyre gyakrabban, még mindig rengeteg anya érzi azt, hogy ha egy kis figyelmet is fordít önmagára vagy a gyerekén kívül bármi másra, akkor ő önző, a gyereke pedig... Sérült lesz, cumi- vagy kötődészavaros lesz vagy ezért kell majd terápiára küldeni kamaszkorában. Ezért elmondom, hogy látom ezt egy nárcisztikus anya gyerekeként: hát a nagy fenét.

 9be98506225d3f4d878682e8507569de.jpg

Elmesélnék valamit kedves édesanyák: lassan három éve járok terápiára és más kezelésekre (családállítástól, kineziológusig), egy lakás kezdőrészletét otthagytam már arra, hogy rendbe tegyem a lelkemet. Pedig az anyám otthon volt velem. A születésemtől kezdve. Egyész nap. Tizenkét éves koromig a szüleim nem utaztak nélkülem. Szoptatni ugyan nem szoptattak, de higgyék el, nem ezért írom ma ezt a blogot. És tudják mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha az anyám egy „önző” karrirerista lett volna, aki napi tizenkét órát dolgozik, vagy az év harmadát külföldön tölti üzleti utakon, de amúgy tudom, hogy szeret? (Egyébként direkt nem azt írtam, hogy az életem jobb lenne, az én életem ilyen és így szeretem ahogy van, nem kérnék másikat, de ettől még sok – másnak kézenfekvő - dolog egyszerűbb lett volna az életem során. De erről majd később.)

A mondanivalóm lényege: a gyereknek egyetlen dologra van szüksége, a szeretetre, vagy még pontosabban arra a megingathatatlan bizonyosságra, hogy az anyja szereti őt. Minden más... Kit érdekel? Mert ez az alap, innen lehet építkezni, ha ez megvan, épülhet a ház, épülhet az egészséges ember... És ezen nem változtatnak az anya esetleges „hibái” sem. Közhely, de senki sem tökéletes, az anya is lehet amúgy természetéből adódóan türelmetlen, lehet perfekcionista, lehet házsártos, tisztaságmániás vagy épp röhejesen szétszórt vagy rendetlen. De tovább megyek. Még az is előfordulhat, hogy néha-néha elszakad nála a cérna és urambocsá elcsattan egy-egy pofon. A gyereket nem szabad megütni, én sem ezt mondom...

a16a4f4c60a1d754dc2ce256cd0a3cc8.jpg

De itt eszembe jut - mintegy zárójeles gondolatként a pofonokról -, amit egyszer Popper Péternél olvastam. Vegyünk egy szülőt. Aki fáradt, nyűgös, ingerült... Azért, mert sokáig dolgozott, fáj a feje, vagy egyszerűen csak felbosszantotta a szomszédasszony. És ott a gyerek. Ordít, visít, szánt szándékkal összetör valamit, vagy csak ezredszerre is sáros cipővel szalad át a szobán. És akkor a szülő elveszti a kontrollt és lekever egy pofont ennek a gyereknek. Mert a felgyülemlett negatív energiája, olyan, mint bármilyen más energia, a kisebb ellenállás felé megy. Ez szörnyű és rossz igen, mert a felnőtt azért felnőtt, hogy kontrollálja az indulatait vagy legalább dolgozzon azon, hogy ez sikerüljön. De ezt egy egészséges lelkű felnőtt tudja is, így rögvest a pofon után megbánja a tettét, rosszul érzi magát és ezt a megbánást a gyereke is érzi, pláne, ha a szülő ezt ki is fejezi, esteleg bocsánatot kér(!). Az élet egy ilyen pofon után tud tovább menni. Ami szörnyű az a „na majd otthon megkapod a magadét.” Mondjuk, ha a gyerek elveszi egy másik gyerek labdáját a játszótéren... Vagy összesározza a ruháját. „Csak várd meg, hogy hazaérjünk, és megkapod a magadét.” És a gyerek végig rettegi az utat hazáig és otthon – nem dühből vagy indulatból, hanem hidegvérrel – elverik. Még akkor is, ha csak a fenekére kap párat... Nézni perceken vagy fél órán át a síró, rettegő gyereket, aki ötször is arra kéri szülőt, hogy ne, ne verje meg, jó lesz, csak ne... Ezt a gyereket megütni.... Na ez az, ami sebez. Zárójel a pofonokról bezárva. (Nekem a nagyanyám régi szőnyegporlóját kellett saját kezűleg kivenni a szekrényből és odavinnem anyámhoz, ha... ha hangosan játszottam a szobámban. Általában ez volt a főbűnöm, na itt van bezárva.)

 ce8e32f48e0f62c55f18bfd3549cb5a5.jpg

A lényeg, hogy még pofonokkal sem lehet olyan sérülést okozni, mint azzal, ha egy anya nem szereti a gyerekét. Ha egy egészséges, szerető anya-gyerek kapcsolatban el is csattan egy pofon, ha van is ijedség, sírás, kiabálás, a gyerek nem érzi veszélyben az anyja iránta való szeretetét. Tudja, hogy az anyja most haragszik, de közben is érzi, hogy szereti. Egy nárcisztikus anya esetében... Ha az elkezd kiabálni vagy ő ad egy pofont (az most más kérdés, hogy a nárcisztikus anya sokkal inkább üt vagy ver, semmint pofont ad)... Akkor a gyerek azt érzi, hogy itt a világ vége. Nálam legalábbis ez a világvége érzés nagyon meghatározó volt.

b6abbeaae8edc3dba6945d0c5940f4c3.jpg

De zuhanáshoz is hasonlítható. Mintha folyamatosan egy szakadék szélén táncoltunk volna... Én, apám és a két öcsém... Aztán amikor beütött a krach, azaz kitört a balhé – értsd anyámat elkapta a dühroham – akkor elkezdtem zuhanni ebbe a szakadékba. Nem gondoltam, hogy lesz békülés, hogy egyszer minden helyre jön, hogy anyám másnap vagy valaha is újra mosolyogni fog és szent lesz a béke. Nem, itt a vége, ő haragszik, gyűlöl, sosem bocsát meg... Azt hittem, a szeretete örökre megszűnt (hisz azt, hogy nem is létezik, még nem tudhattam). De ez az érzés egy teszem azt 7 éves gyerek számára egyet jelent: hogy nincs holnap, nincs folytatás. Az anyukám nem szeret, itt a világvége, zuhanok a szakadék mélyére és mindjárt becsapódok... Egy veszekedés, egy pofon... A számunkra nem ugyanazt jelentette, mint egy átlagos családban. Sőt, ami a legrosszabb: nem csak a kiabálás, de egy szemrehányás vagy egy becsapódó ajtó is kiválthatta ezt a világvége érzést. 

 15ba422800f9ac72ef05f0ac3c0a93e7.jpg

De ha szeretet van, nincs zuhanás, nincs világvége. Törekedjtek arra, hogy minél jobb anyák legyetek persze. De fő, hogy a gyereketek érezze, hogy szeretitek, ha ez megvan már elég jó anyák vagytok. Mert ez az igazi baj: ha nincs meg ez a kikezdhetetlen bizonyosság, hogy az anyukád szeret... Ha a ház alatt nincs alapozás (csak pince, de az tele ocsmány szeméttel)... Akkor dög nehéz olyan házat építeni, ami nem inog. De lehetséges. És azért vagyok itt, hogy megmutassam, hogyan.

(Ps.: tanuljunk meg végre bocsánatot kérni egy gyerektől. Fogalmam sincs, hogy bocsánatkérés hiánya miért tartozik a következetes szülő fogalmához... Ha van sérülés, egy bocsánatkérés csodatapasz lehet. De erről is lesz szó még.)

 

Szólj hozzá!

A revelációm napja...

2020. július 08. 23:36 - EgyszerEszter

...azaz a pillanat, amikor rájöttem, hogy az anyám nárcisztikus

Az előző bejegyzésemben már szóltam a „revelációm” napjáról, arról a pillanatról, amikor rájöttem, hogy az anyám nárcisztikus. Soha olyan összetett érzéssel még nem találkoztam: mintha egész életemben egy bolonddá tett szamár módjára rohantam volna anyám szeretetéért, mint a csacsi, akinek egy botora kötött répát lógatnak az orra elé. Csakhogy nem volt ott a répa, nem volt ott a szeretet. Fájdalmas. De legalább abbahagyhattam a loholást és eltölthetett a bűntelenség felszabadító érzése.

 2.jpeg

Gyerek-, kamasz- és felnőttkoromban ugyanaz volt a forgatókönyv. Egy értelmezhetetlen dühkitörés, szitkok, átkozódás, „minek születtél meg” vagy szimplán egy hátam mögött felbukkanó alak, aki ordítani és ütlegelni kezd. Úgy zúdultak a nyakamba ezek az anyai pofonok, mint egy vödör jegesvíz. Néha lehetett találni valamiféle kiinduló pontot: egy törött vázát, vizesen hagyott konyhapultot, vagy kamaszkori lázadásom legmerészebb húzását: a szemforgatást.

A kitörést követte a „csendkirály” nevezetű játék: nem szólt hozzám, hiába kértem, könyörögtem, akár a földön csúszva-mászva előtte, mondja el, mit vétetettem, hadd tegyem jóvá, ő maradt a megvetés néma szobrának. És akkor még ott volt a csendkirály továbbfejlesztett változata, a nem is létezel játék: csak azért bejönni a szobába, hogy úgy tegyen, mintha nem lennék ott. Látványosan kivonulni a konyhából, ha ott talált. Ilyenkor lépett színpadra a következő szereplő: apám, aki feltetette a kérdést: „Veszekedtetek?” Emlékeim szerint igen ostobán néztem ilyenkor rá, mert nem volt szavam arra a jelenségre, amikor az egyik fél egyoldalúan zúdítja rá a dörgedelmeit a másikra. A veszekedést legalábbis nem így képzeletem el. Hanem apám végül csak megfogott és betolt anyámhoz, hogy csak kérjek bocsánatot. Akkor még egyszer. Fő a béke, nem is haragszik igazán, tudod, milyen. Jól betanult mondatok voltak ezek.

Én persze anyám elé járultam még néhányszor, s miután eltelt így egy-két hét és jó pár álmatlanul átzokogott éjszaka, a jégkirálynő kiengedett és méltóztatott észrevenni, jelezve: immár nem haragszik. Eltelt egy hónap vagy kettő és jött a következő pokoli körtánc. Ez így ment felnőtt koromban is, miután elköltöztem, heti látogatásaim, illetve a telefonbeszélgetéseink szolgáltatták a dráma színterét. Brrrr azok a telefonok... Hogy nem vettem észre harminciksz éves fejjel sem, hogy gyomorgörcsöt kapok valahányszor megcsörren... Mindegy is.

 d98e0a7d943e7c44e8b5adb958035c1f.jpg

 A lényeg, hogy egy nap történt valami. Nehéz időszakom volt akkor, felbontott eljegyzés, munkahelyváltás, és autoimmun betegségeim is akkortájt kezdtek aktivizálódni. Közben szüleim hosszabb hajóútra indultak, egy fokkal ritkábban beszéltünk és három hét elég volt ahhoz, hogy a szervezetem eléggé megtisztuljon a méregtől, és a következő dózist már kivesse magából. Nem tudom, hogy kezdődött, de telefonon, annyi szent. Én természetesen nem voltam elég együtt érző anyám elveszett poggyásza miatt, így a forgatókönyv életbe lépett. A szövegben nem volt semmi új: önző vagy, mindig is az voltál, háltálan, nem is törődsz te velünk csak saját magaddal, érdekel is, hogy mi van velem... És akkor valami az agyamban azt mondta: STOP. Hogy mi? Dehát... Dehát az egész életemet arra tettem fel, hogy jó gyereked legyek. Csecsemőként nem sírtam, a ruháimra vigyáztam, a szobámban örökké katonás rend uralkodott, a kamaszkori lázadás meg... Hát, maradjunk annyiban, hogy alighanem az életembe került volna, így a tudatalattim azt nagy ívben elkerülte. Talán, ha harciasabb temperamentummal születtem volna, de így... De már ez is mindegy.

 A lényeg, hogy akkor, abban a pillanatban tisztán láttam magam előtt egész addigi életem értelmét: elérni, hogy az anyám szeressen. És itt van ez a nő, a vonal másik végén, aki azt vágja a fejemhez, hogy önző semmirekellő vagyok. Hirtelen megéreztem a valóság és a fejében vetített mozi hihetetlen disszonanciáját. És a fejében rólam élő kép iszonyatosságát. Akkor és ott rájöttem, hogy engem az anyám nem szeret. Sosem szeretett, sőt ez a nő engem gyűlől. A gyűlölködő hang birtokosa rám csapta a telefont és én nem hívtam vissza. Életemben először, nem kezdtem esdekelni a bocsánatáért, helyette újsütetű felfedezésem felett konkrét idegösszeroppanást kaptam. Illetve majdnem. Az elmebaj legszélén – ahol tudtam, hogy anyám nem szeret, de azt, hogy ez nem az én hibám, még nem – egy barátnőm azt mondta: „Drágám anyád nem normális, ez tény. De mi lenne, ha jobban utána néznél a kórképének. Neked is egyszerűbb lenne, ha tudnál rá egy beteg emberként tekinteni. És ha rám hallgatsz, a nárcisztikus személyiségzavarral kezded.”

 22dae7baef595b5d49cacca114a44cfd.jpg

A mai napig aranyba foglalom a nevét ezért a néhány szóért!

Aznap támolyogva ültem le e gépem elé és beírtam a keresőbe az ominózus kifejezést. Noha azóta a fellelhető szakirodalom garmadáján vagyok túl, aznap este nem kellett messzire menni, elég volt a Wikipédia „Nárisztikus szülő” szócikkéig. Nem sorolom fel az efféle „szülő”, azaz anyám valamennyi jellemzőjét, de sokkoló volt olvasni az alábbi felsorolást. Minden egyes ponttal egy hályog esett le a szememről, de úgy, hogy hangosan koppant a padlón:

  • a szülő, ahelyett hogy saját érzelmeiért és tetteiért felvállalná a felelősséget, azt gyermekére hárítja BAMM.
  • gyermeke manipulálása, hibáztatása, megszégyenítése BAMM.
  • a szülő kontrollja alatt tartja gyermeke életét, gyakran az áldozat és mártír szerepében. BAMM.
  • a szülő csapkodja az ajtót, dühös BAMM.
  • de a gyermeke érzéseit / érzelmet sosem hallgatja meg, nem tekinti őt / az érzelmeket valósnak, "Hazudsz!", holott épp a felnőtt hazudott a gyermeknek BAMM.
  • a szülő váltakozva despotikus és önző, majd depressziós BAMM.
  • a szülő megköveteli, hogy körülötte forogjon a világ, ellentmondást nem tűr és gyermekével szemben minden úgy kell történjen, ahogy a szülő akarja BAMM.
  • a szülő elsődleges szempontja környezetének véleménye (szomszédok, barátok, család, munkatársak) BAMM.
  • a szülő sértődékenysége és hosszan tartó haragtartása, ahelyett, hogy megpróbálná a helyzetet feloldani BAMM.
  • a szülő gyermekét tulajdonaként, vagy szolgájaként kezeli, és önmagát királynőnek képzeli BAMM.
  • a szülő saját betegségeiért gyermekét okolja BAMM.
  • amikor gyermeke problémáit szeretné vele megosztani, a szülő azokra saját problémaival "válaszol", BAMM.
  • amikor gyermeke érzéseiről beszél neki, a szülő saját érzéseivel próbálja azokat felülmúlni ("Bezzeg nem voltál itt segíteni, amikor... De mert az a baj, hogy iskolában voltál... De te iskolába nem is jártál...") BAMM.
  • a szülő féltékeny gyermeke egyes külső, vagy belső tulajdonságára, olykor egyenesen 'verseng' gyermekével BAMM.
  • amikor valamely meghatározó negatív esemény éri gyermekét, a szülő reakciója arra irányul, hogy ez miként érinti őt magát és nem arra, hogy gyermeke miként érez emiatt BAMM.

BAMM, BAMM, BAMM és BA....MMMEG!. Bezuhantam az ágyba, nem emlékszem már rá, hogy miket álmodtam azon az éjjelen, de arra, igen, hogy amikor másnap felébredtem, mintha először vetem volna levegőt életemben. Mintha egy fekete-fehér filmet kiszíneztek volna, mintha egy fátylat téptek volna szét az arcom előtt.

e23991592b8980790c4906e948dc397c.jpg

A világ hirtelen színes és csodás hely lett. Kaptam levegőt. Még fel sem fogtam akkor, hogy pontosan miért: rájöttem, hogy nem én vagyok a hibás, nem én vagyok rossz, NEM VAGYOK BŰNÖS! Bűntudat... Egek, fél életem át meg béklyózta az akaratomat, a szívemet és hangomat, noha nem is követtem el semmiféle bűnt. De ennek tudatosítása még váratott magára. Aznap sírtam és nevettem felváltva és rögtön megéreztem, hogy noha kemény munka vár még rám – ó és mennyire igazam volt -, soha többé nem érzem magam olyan nyomorultul, mint a „revelációm” napja előtt. Nincs már miért loholni. Végre megpihenhetek. Hogy összerakjam magam. És végül meg is szeressem magam. Innen folytatjuk...

36 komment

A "normális" gyermekkor illúziója

2020. július 08. 19:38 - EgyszerEszter

Avagy milyen is egy nárcisztikus anya gyerekének lenni

Hogy milyen is egy nárcisztikus szülő gyerekekeként felnőni... Ez legelsősorban attól függ, mikor kérdezik az embert. Egy ilyen személy élete ugyanis két szakaszra bontható. És ez a két szakasz olyan éles, olyan markáns felezővonallal, olyan vízválasztóval, határolódik el egymástól, hogy több, témában érintett ismerősöm nevet is adott annak a pillanatnak, amikor rájött: az anyja nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Ismerek olyat, aki úgy emlegeti „időszámításom előtt és után”... Másnak ez a „felszabadításom pillanata”. Én úgy nevezem azt a napot: a revelációm napja. 2018. október 31-e volt. Pontosabban az október 31-éről, november 1-ére virradó éjszaka. Ha két éve október 30-án kérdeztek volna a gyerekkoromról, hogy milyen is volt, azt feleltem volna:

3ed6b18fc9e3a3c691d649d7d38f7473.jpg

Teljesen normális. Vagy legalábbis egészen normális. A nárcisztikus áldozatok ugyanis gyakran nem látják, hogy a családjukban bármi rendkívüli probléma akadna. Nem látják, hogy az anya ridegen, kiszámíthatatlanul, félelmetesen stb. viselkedik, hogy a család többi tagjával milyen beteges viszonyrendszereket épített ki... Azt gondolják, körülöttük, a családjukkal, minden teljesen normális. Ennek két oka van. Egyfelől; a gyermeki agy rendkívüli működésű. Ezzel persze nem mondtam újat. De egy gyermek agya képtelen felfogni, a tényt, hogy az anyja nem szereti. Ő a világ, a gondozó, az életben tartó. Az isten. Hiszen egy csecsemő élete első hónapjaiban még azt sem tudja, hol ér véget ő és hol kezdődik az anyja teste. Az anya arca a tükör, amiben először meglátjuk magunkat. Ha ez szeretet tükröz, akkor szerethető vagyok; menti el az újszülött agy. Ha pedig megvetést, iszonyatot, haragot, konstans csalódottságot vagy irritáltságot... Nos akkor elmentjük az információt a merevlemezünkbe, azaz a tudatalattinkba: rossz vagyok. Bűnös vagyok, értéktelen vagyok, nem érdemlem meg azt sem, hogy itt legyek. De hát ezt a borzalmat nem lehet megélni napi szinten, így az igazságot lehasítjuk és eltemetjük. (Persze ezzel nem szabadultunk, meg tőle, hanem szépen akár egy kártékony gyomnövény magjából felneveljük belőle a saját „büntető-szülő” nevezetű énrészünket, aki életünk hátralévő részére elvégzi a szülők helyett a piszkos munkát, de ez már egy másik bejegyzéshez és az egyéni felelősség kérdéséhez tartozik.)

8d2946bc049de10860aa6286a8136403.jpg

De egy iszonyatokkal teli kút ez, hát ahelyett, hogy belenéznénk az agyunk megteremti a hazugságot, amit a család többi tagja általában bőszen táplál: anyád érzékeny, labilis, nem tehet róla, ő így mutatja ki a szeretetét és így tovább, így építi fel a gyermeki agy, ezekből a kártékony rigmusokból az ál-valóságot. Egy szülő-gyerek viszonylatban pedig az ember agya gyakran egy „gyerek agya” marad, akkor is, ha 20, 45 vagy 60 éves...

6c72f5c893e74a938dc39a8c3811846b.jpg

Ha megtörténik egy egészséges felnőtté válás, a gyerek részéről leválással, a szülő részéről elengedéssel, akkor  persze a gyerek-agyból felnőtt agy lesz, szüleinket nem istennek látjuk többé, hanem embereknek a maguk hibáival, s szerencsés esetben ezekkel megbékülünk. Nárcisztikus szülők gyerekeinél, mondanom sem kell, hogy ez aligha következhet be. Eleve bármiféle leválás, önállósodás személyük ellen szóló bűncselekmény a szemükben, s ezt már a korai években igyekeznek tűzzel vassal irtani. Így aztán nem egy férfi és nő találhatja magát meglett felnőttként abban a helyzetben, hogy még mindig az anyja-apja szava számára a szent igazság: ha ez szó - vagy épp tett, gesztus – azt fejezi ki, mi rosszak vagyunk, hát úgy van. És visszük tovább magunkkal a gyermeki agyat, amely inkább tartja magát bűnösnek, és táplálja a lehsított gyűlölet-magot, mintsemhogy beismerje: az még mindig életet adó köldökzsinór túloldalán őt nem szeretik, sőt megvetik.

d8b2a6c7ffea22e93b1ccbe0194bacbb.jpgA másik ok, amiért egy nárcisztikus családot a benne élő gyermek normálisnak lát, az az összehasonlítás hiánya. Hisz hiába a rokoni ismerősi kör, később barátok, osztálytársak családjai, ezekben nem időzünk olyan hosszú ideig, hogy szembe tűnjön a különbeség. Nahát egy családban így is lehet beszélni a másikkal? Egy eltört pohárért nem jár szóbeli alázás? Ti hangoskodhattok, anélkül, hogy „önző férgeknek” neveznének? Persze megesik, hogy egy efféle ráébredés vezet a „revelációhoz”.

De legtöbbször valami más az. Egy cikk, egy barát megjegyzése, vagy csak egy kitudjahonnan érkező sugallat, hogy keressünk már rá a neten erre a „nárcisztikus anya” dologra...

woman-looking-side-while-breaking-glass-with-finger_1122-961.jpg

Szólj hozzá!

Egy mentegetőzéssel kezdett nem-mentegetőző poszt

2020. július 08. 16:12 - EgyszerEszter

Szeretem-e az anyámat?

Nem tartom magam rossznak. Nem tartom magam bűnösnek. Épp ezért visszás – nem csak talán az olvasó, de önmagam számára is – hogy ennek a blognak az írását mégis mentegetőzéssel kezdem. Hiszen, aki nem követ el hibát, aki nem cselekszik rosszul, annak nem kell mentegetőznie. Épp ezért boldog vagyok, hogy ez a mentegtőzés (már) nem bűntudatból fakad. Csupán az olvasó megértését akarja segíteni. Hogy a legelején tisztázhassunk néhány kérdést, amelyekre esetleg téves válasz fogalmazódna meg az olvasó fejében és ez alapvető félreértésekhez vezetne.i.jpeg

 Az egyik, szó sincs arról, hogy én nem szerettem az anyámat... Sőt, valószínűleg jobban, mélyebben, intenzívebben szerettem, mint a legtöbb – egészséges gyermekkorral bíró és ezért szerencsés - olvasó. De erről majd később.

A másik: ne higgyék, hogy én nem vagyok hálás. Hogy nem vagyok hálás mindazért, amit a szüleimtől kaptam. Hiszen azt, hogy ma itt vagyok, hogy iskolába járhattam, megtanultam írni és így írhatom ezt a blogot, nekik köszönhetem, ahogyan az is, hogy magánórákat fizettek, aminek hála nyelveket beszélek, amelyeken most a gyógyuláshoz szükséges könyveimet olvasom... No és hogy van tető a fejem felett ugyancsak nekik köszönhetően, ez alatt verem éppen a laptompom billentyűzetét. Tudom én jól, miért tartozom köszönettel. És azt is miért nem... De higgyék el, a HÁLA érzését is sokkal mélyebben és sokkal erőteljesebben vésték a merevlemezembe, mint azoknak olvasóknak, akiket gyerekként szeretett az anyjuk.

image376.jpg

 És épp ezért kezdem ezt a blogot mentegetőzéssel. Mert bizonyára sokan elborzadnak, ahogyan olvassák: „akiket gyerekként szeretett az anyjuk”... Hát kit ne szeretne gyerekként az anyja? Hát melyik anya ne szeretné a gyerekét? Az az igazság, hogy sajnos nem létezik olyan kismanó, aki az éjszaka leple alatt, amíg a kismama a szülészeten alszik, átsétál a nő agyának egyik szegletéből a másikba, ahol felkattint a kapcsolót, aminek a felső állására az van írva: SZERETET. Aztán persze lehet, hogy létezik ez a varázsos kis lény, csak épp van olyan nő, akinek a kismanója meg sem moccan. Még akkor sem, amikor az anya először veszi karjába újszülött gyermekét... Azok az anyák, akik nem szenvednek nárcisztikus személyiségzavartól, tudom mennyire nehezen tudják ezt elképzelni, főleg, ha felidézik saját életük e meghatározó pillanatát. De sajnos van ilyen. Később is megpróbáljuk megkeresni a választ arra, hogy és miként vezethetnek idáig egy sérült lélek életének tekervényes útjai... Addig is fogadjuk el egyfajta axiómaként, hogy tovább tudjunk lépni: egyes anyák nem szeretik a gyerekeiket.1463671041-gettyimages-520040651.jpg

 Tehát a gyerek szeretete nem jár együtt automatikusan a gyerek megszületésével... És bár a szülőség tárgyában egyre nyíltabb párbeszéd folyik, egyre több cikk foglalkozik a szülővé válás őszinte oldalával, egy kicsit mégis érdemes ezt a kijelentést ízlelgetni. Hiszen a szülői – és gyermeki - szeretet tagadása az egyik, ha nem a legerőteljesebben belénk égetett tabut, agyunkba ültetett tilalomfát akarja ledönteni. És ennek a tilalomfának a gyökerei olyan mélyen kapaszkodnak a tudatalattinkba, hogy kitépni, kicsavarni rettenetesen fájdalmas, sokak inkább meg sem próbálják (és betegszenek bele idővel a tagadásba).

4163201a1f0de082a395e7b4412a532c.jpg

 Egy anya szereti a gyerekét... A gyerek szereti az anyját... A jóstestvérek szeretik egymást... A gyerek hálás a szüleinek. Ezek mind évezredes kulturális, bőrünk alá szívódott, csontjainkba épült parancsok. Ha egy szülő eltávozott, a parancs még engesztelhetetlenebbül szól, zúg akár a lélekharang. Hiszen még a „Hallottakról jót vagy semmit!” követelménye is rárakódik, ráül arra a ládára, amiből egy rettenetes igazság kívánkozna kifelé. „Tisztelt atyádat és anyádat...” Benne van a tíz parancsolatban is, ha nem így teszünk, még pokolra is jutunk! Ez még akkor is hat ránk, ha nem vagyunk vallásosak, hisz itt élünk a judeokeresztény kultúrkörben, velünk élnek a parancsai. Megszületünk és velünk születik a parancs: szeress, tisztelj, légy hálás. De ha olyan családba érkezel, ahol ezek érzések nem fogannak, mert egyszerűen nem foganhatnak meg benned természetes módon, akkor velünk születik az elfojtás és a tagadás is...

010d2548d916ab5ebd50cf775fb481db.jpgEgy szó mint száz, ha ezek után egy idetévedő bloglátogató azt olvassa, hogy ez a lány arról cikkezik, hogy az anyja nem szerette őt és ő sem szereti az anyját, nem csoda hogy elborzad. Kivéve, ha őt is hasonló anya vagy apa nevelte, ha ő is belegabalyodott egy-egy nárcisztikushoz fűződő, emésztő szerelembe. De akkor ő tovább is fog olvasni. Azoknak, akiknek e szempontból „normális” gyerekkora volt, akik nem értik miről beszélek, nos az ő kedvükért kezdtem mentegetőzéssel. Mert azt szeretném, ha ők is olvasnának. Mert lehet, hogy egykor valakitől, nem feltétlenül szülőtől, de egy nárcisztikus élettárstól, baráttól, főnöktől ők is szereztek sebeket. Illetve, ha velem tartanak, ha végig követik gyógyulástörténetemet – melynek a klasszikus mesékkel szemben soha nincs vége -, talán könnyebben felismerik, ha egy nárcisztikus bántalmazza egy szerettüket. Talán jobban tudnak majd segíteni a szabadulásban. Ha pedig egy jóbarátjuk vagy szerelmük nárcisztikus abúzus áldozata... Akkor hatékonyabban lehetnek segítségére a gyógyulásban és több türelemmel, megértéssel fordulhatnak – olykor akár értehetetlennek tűnő – érzelmi reakciói felé...

508fe2ad3a43ae311e92d2c5bf33baf6.jpg 

 

4 komment