Az előző bejegyzésemben már szóltam a „revelációm” napjáról, arról a pillanatról, amikor rájöttem, hogy az anyám nárcisztikus. Soha olyan összetett érzéssel még nem találkoztam: mintha egész életemben egy bolonddá tett szamár módjára rohantam volna anyám szeretetéért, mint a csacsi, akinek egy botora kötött répát lógatnak az orra elé. Csakhogy nem volt ott a répa, nem volt ott a szeretet. Fájdalmas. De legalább abbahagyhattam a loholást és eltölthetett a bűntelenség felszabadító érzése.
Gyerek-, kamasz- és felnőttkoromban ugyanaz volt a forgatókönyv. Egy értelmezhetetlen dühkitörés, szitkok, átkozódás, „minek születtél meg” vagy szimplán egy hátam mögött felbukkanó alak, aki ordítani és ütlegelni kezd. Úgy zúdultak a nyakamba ezek az anyai pofonok, mint egy vödör jegesvíz. Néha lehetett találni valamiféle kiinduló pontot: egy törött vázát, vizesen hagyott konyhapultot, vagy kamaszkori lázadásom legmerészebb húzását: a szemforgatást.
A kitörést követte a „csendkirály” nevezetű játék: nem szólt hozzám, hiába kértem, könyörögtem, akár a földön csúszva-mászva előtte, mondja el, mit vétetettem, hadd tegyem jóvá, ő maradt a megvetés néma szobrának. És akkor még ott volt a csendkirály továbbfejlesztett változata, a nem is létezel játék: csak azért bejönni a szobába, hogy úgy tegyen, mintha nem lennék ott. Látványosan kivonulni a konyhából, ha ott talált. Ilyenkor lépett színpadra a következő szereplő: apám, aki feltetette a kérdést: „Veszekedtetek?” Emlékeim szerint igen ostobán néztem ilyenkor rá, mert nem volt szavam arra a jelenségre, amikor az egyik fél egyoldalúan zúdítja rá a dörgedelmeit a másikra. A veszekedést legalábbis nem így képzeletem el. Hanem apám végül csak megfogott és betolt anyámhoz, hogy csak kérjek bocsánatot. Akkor még egyszer. Fő a béke, nem is haragszik igazán, tudod, milyen. Jól betanult mondatok voltak ezek.
Én persze anyám elé járultam még néhányszor, s miután eltelt így egy-két hét és jó pár álmatlanul átzokogott éjszaka, a jégkirálynő kiengedett és méltóztatott észrevenni, jelezve: immár nem haragszik. Eltelt egy hónap vagy kettő és jött a következő pokoli körtánc. Ez így ment felnőtt koromban is, miután elköltöztem, heti látogatásaim, illetve a telefonbeszélgetéseink szolgáltatták a dráma színterét. Brrrr azok a telefonok... Hogy nem vettem észre harminciksz éves fejjel sem, hogy gyomorgörcsöt kapok valahányszor megcsörren... Mindegy is.
A lényeg, hogy egy nap történt valami. Nehéz időszakom volt akkor, felbontott eljegyzés, munkahelyváltás, és autoimmun betegségeim is akkortájt kezdtek aktivizálódni. Közben szüleim hosszabb hajóútra indultak, egy fokkal ritkábban beszéltünk és három hét elég volt ahhoz, hogy a szervezetem eléggé megtisztuljon a méregtől, és a következő dózist már kivesse magából. Nem tudom, hogy kezdődött, de telefonon, annyi szent. Én természetesen nem voltam elég együtt érző anyám elveszett poggyásza miatt, így a forgatókönyv életbe lépett. A szövegben nem volt semmi új: önző vagy, mindig is az voltál, háltálan, nem is törődsz te velünk csak saját magaddal, érdekel is, hogy mi van velem... És akkor valami az agyamban azt mondta: STOP. Hogy mi? Dehát... Dehát az egész életemet arra tettem fel, hogy jó gyereked legyek. Csecsemőként nem sírtam, a ruháimra vigyáztam, a szobámban örökké katonás rend uralkodott, a kamaszkori lázadás meg... Hát, maradjunk annyiban, hogy alighanem az életembe került volna, így a tudatalattim azt nagy ívben elkerülte. Talán, ha harciasabb temperamentummal születtem volna, de így... De már ez is mindegy.
A lényeg, hogy akkor, abban a pillanatban tisztán láttam magam előtt egész addigi életem értelmét: elérni, hogy az anyám szeressen. És itt van ez a nő, a vonal másik végén, aki azt vágja a fejemhez, hogy önző semmirekellő vagyok. Hirtelen megéreztem a valóság és a fejében vetített mozi hihetetlen disszonanciáját. És a fejében rólam élő kép iszonyatosságát. Akkor és ott rájöttem, hogy engem az anyám nem szeret. Sosem szeretett, sőt ez a nő engem gyűlől. A gyűlölködő hang birtokosa rám csapta a telefont és én nem hívtam vissza. Életemben először, nem kezdtem esdekelni a bocsánatáért, helyette újsütetű felfedezésem felett konkrét idegösszeroppanást kaptam. Illetve majdnem. Az elmebaj legszélén – ahol tudtam, hogy anyám nem szeret, de azt, hogy ez nem az én hibám, még nem – egy barátnőm azt mondta: „Drágám anyád nem normális, ez tény. De mi lenne, ha jobban utána néznél a kórképének. Neked is egyszerűbb lenne, ha tudnál rá egy beteg emberként tekinteni. És ha rám hallgatsz, a nárcisztikus személyiségzavarral kezded.”
A mai napig aranyba foglalom a nevét ezért a néhány szóért!
Aznap támolyogva ültem le e gépem elé és beírtam a keresőbe az ominózus kifejezést. Noha azóta a fellelhető szakirodalom garmadáján vagyok túl, aznap este nem kellett messzire menni, elég volt a Wikipédia „Nárisztikus szülő” szócikkéig. Nem sorolom fel az efféle „szülő”, azaz anyám valamennyi jellemzőjét, de sokkoló volt olvasni az alábbi felsorolást. Minden egyes ponttal egy hályog esett le a szememről, de úgy, hogy hangosan koppant a padlón:
- a szülő, ahelyett hogy saját érzelmeiért és tetteiért felvállalná a felelősséget, azt gyermekére hárítja BAMM.
- gyermeke manipulálása, hibáztatása, megszégyenítése BAMM.
- a szülő kontrollja alatt tartja gyermeke életét, gyakran az áldozat és mártír szerepében. BAMM.
- a szülő csapkodja az ajtót, dühös BAMM.
- de a gyermeke érzéseit / érzelmet sosem hallgatja meg, nem tekinti őt / az érzelmeket valósnak, "Hazudsz!", holott épp a felnőtt hazudott a gyermeknek BAMM.
- a szülő váltakozva despotikus és önző, majd depressziós BAMM.
- a szülő megköveteli, hogy körülötte forogjon a világ, ellentmondást nem tűr és gyermekével szemben minden úgy kell történjen, ahogy a szülő akarja BAMM.
- a szülő elsődleges szempontja környezetének véleménye (szomszédok, barátok, család, munkatársak) BAMM.
- a szülő sértődékenysége és hosszan tartó haragtartása, ahelyett, hogy megpróbálná a helyzetet feloldani BAMM.
- a szülő gyermekét tulajdonaként, vagy szolgájaként kezeli, és önmagát királynőnek képzeli BAMM.
- a szülő saját betegségeiért gyermekét okolja BAMM.
- amikor gyermeke problémáit szeretné vele megosztani, a szülő azokra saját problémaival "válaszol", BAMM.
- amikor gyermeke érzéseiről beszél neki, a szülő saját érzéseivel próbálja azokat felülmúlni ("Bezzeg nem voltál itt segíteni, amikor... De mert az a baj, hogy iskolában voltál... De te iskolába nem is jártál...") BAMM.
- a szülő féltékeny gyermeke egyes külső, vagy belső tulajdonságára, olykor egyenesen 'verseng' gyermekével BAMM.
- amikor valamely meghatározó negatív esemény éri gyermekét, a szülő reakciója arra irányul, hogy ez miként érinti őt magát és nem arra, hogy gyermeke miként érez emiatt BAMM.
BAMM, BAMM, BAMM és BA....MMMEG!. Bezuhantam az ágyba, nem emlékszem már rá, hogy miket álmodtam azon az éjjelen, de arra, igen, hogy amikor másnap felébredtem, mintha először vetem volna levegőt életemben. Mintha egy fekete-fehér filmet kiszíneztek volna, mintha egy fátylat téptek volna szét az arcom előtt.
A világ hirtelen színes és csodás hely lett. Kaptam levegőt. Még fel sem fogtam akkor, hogy pontosan miért: rájöttem, hogy nem én vagyok a hibás, nem én vagyok rossz, NEM VAGYOK BŰNÖS! Bűntudat... Egek, fél életem át meg béklyózta az akaratomat, a szívemet és hangomat, noha nem is követtem el semmiféle bűnt. De ennek tudatosítása még váratott magára. Aznap sírtam és nevettem felváltva és rögtön megéreztem, hogy noha kemény munka vár még rám – ó és mennyire igazam volt -, soha többé nem érzem magam olyan nyomorultul, mint a „revelációm” napja előtt. Nincs már miért loholni. Végre megpihenhetek. Hogy összerakjam magam. És végül meg is szeressem magam. Innen folytatjuk...